Néha leesik valami, darabokra törik. Próbáljuk jóvátenni, ragasztgatni, tákolgatni, de lehetetlen újra olyanná tenni, mint amilyen azelőtt volt

Ha egy percig is ember voltál, biztos, hogy részese lettél olyan helyzetnek, amiben összetört valami. Egy szerelem, egy barátság, egy kollegiális viszony, egy hit valamiben, amiről rájöttél, hogy hamis.  Emberi létünkből fakad, hogy úgy járunk az emberek között, mint az elefánt a porcelánboltban. Mindig lesodrunk valamit a másik asztaláról. Néha csak megbillen, néha leesik, de nem törik el. Fellélegzünk, ez húzós helyzet volt. Visszatesszük a polcra, és tovább forgolódunk. Néha leesik valami, darabokra törik. Próbáljuk jóvátenni, ragasztgatni, tákolgatni, de lehetetlen újra olyanná tenni, mint amilyen azelőtt volt. Darabokra törnek a szívekkel a kapcsolatok, a bizalom, a szeretet-háló, a remény, a jóságba vetett bizalom. Néha az Istenbe vetett hit is. Áldozatai vagyunk mások eszeveszett száguldozásának, és magunk is tettesek vagyunk, akik törünk-zúzunk. Kárt okozunk. Néha tudatában vagyunk tetteinknek, néha öntudatlanul, tanult minták alapján élünk úgy ahogy, és törünk össze másokat. Néha egész porcelángyárakat teszünk rommá. Magunk is megvágjuk magunkat a porcelántengerben. Néha mások törik össze az amúgy sok energiával felépített porcelánvilágunkat. Elkerülhetetlen, hogy a porcelánból épített kapcsolatok összetörjenek.  Így élünk.
Jézus azt mondja, hogy még hetvenszer hétszer is meg kell bocsátani. Gyorsan számolok is fejben és rájövök, hogy lehetetlen, hogy ennyiszer megbocsássak. Lehetetlen, hiszen minden, ami érték lehet bennem, összetört. Darabokban heverő élet leszek, mire 490 alkalommal szenvtelenül nézem, ahogyan darabokra töri az az elefánt a porcelánvilágomat. Homokba kell írni azt, ami fáj, hagyni kell, had vigye a szél. Ne véssem kőbe azt, amit az elefánt a porcelánnal tett. Ne tartsam számon. Bocsássak meg. Engedjem el az adósságot. Ne várjam, hogy jóvátegye, mert nem is tudja. Mert azok a dolgok, amik igazán fájnak, mindig jóvátehetetlenek. Nem vádolhatom azt a másik elefántot azzal, hogy olyan, amilyen. Kellett nekem, miért engedtem be őt a porcelánvilágomba? Miért hagytam, hogy mindent darabokra törjön? Kinek a feladata védeni a törékeny életemet, ha nem nekem?
Összetört valami. Sírok, majd vége lesz. Összetörtem. Jóvátenném. Összetörték, jóvátennék. Nem lehet. Csak megbocsátani lehet és aztán jobban meggondolni, hogy mit mennyire engedek be az életembe. Nem lehet egy életen keresztül elmúlt, poros, darabokban heverő porcelán-halmom miatt sírnom, mert az már csak egy szemétdomb. Tovább lépni csak úgy lehet, hogy elfogadom, hogy ez így történt, nem lehet változtatni rajta. Készítsek újat, valamit, amire majd jobban vigyázok. Ne a régi miatt sírjak. Porcelánszilánkok között élni veszélyes, mert amíg szorongatom, egy-egy képet összerakva abból, amit ábrázolt, megvágom magamat. Tele leszek sebbel. Ezeket a szilánkokat adom másoknak? Sebessé teszem a körülöttem lévő világot ezekkel a szilánkokkal. Kell a nagytakarítás. Kisöpörni a porcelán-szemetet. Új világot alkotni, amire majd jobban vigyázok. Esélyt adni, elengedni, hogy az az óvatlan elefánt, aki betévedt az életembe, majd legközelebb jobban figyelhessen. Hagyni, begyógyulni a sebeket, és saját sebeim helyett szemlélni azt a gyönyörű porcelán-világot,
amibe beengedtek azok, akik megbíztak bennem. Vigyázni, hogy ne törj el semmit. S miközben alkotsz, a dallam, amit dúdolsz, elfeledteti veled, hogy volt egy világ, ami darabokra tört. „Ímé mindent újjá teszek”.
(Szazsi,újragondoló)