De volt valami, amit mindenképpen meg akart kérdezni, és ahogy haladtak, ez tovább marcangolta. Végül megtörte a csendet.
– Papa?!
– Igen, fiam?
– Sophia tegnap nagyon sokat segített nekem a Missyvel kapcsolatos kérdések megértésében. És nagyon sokat segített a Papával való beszélgetés is. Vagy hogy is mondjam..., úgy értem, a veled való beszélgetés is. – Mack zavarban volt, de Papa megállt és rámosolygott, mintha értené, tehát folytatta: – Hát nem furcsa, hogy meg kell beszélnem veled is ezt az egészet? Úgy értem, te egy tipikus apatípus, egy apa-apa vagy,ha van ennek egyáltalán valami értelme.
– Értem, Mackenzie. Lassan bezárul a kör. Amikor tegnap este megbocsátottál apádnak az nagyon fontos lépés volt afelé, hogy ma engem Atyaként ismerhess meg. Nem kell tovább magyarázkodnod.
Mack valamilyen módon tudta, hogy egy hosszú út végéhez közelednek, és Papa azon fáradozik, hogy segítsen neki megtenni az utolsó néhány lépést.
– A szabadság megszerzésének nem volt más útja: ki kellett fizetni az árat,amint te is tudod.
– Papa a csuklóján látható,kitörölhetetlen sebhelyeket nézte.
– Tudtam, hogy az általam teremtett világ fel fog lázadni, a függetlenséget és a halált választja, és azt is tudtam, mibe fog nekem kerülni a megbékélés útjának megnyitása. A ti függetlenségetek rászabadította a világra azt, ami számodra káosznak tűnik; mert kiszámíthatatlan és félelmetes. Hogy megakadályozhattam volna-e mindazt, ami Missyvel történt? A válaszom az, hogy igen.
Mack felnézett Papára. Tekintetében annyira nyilvánvalóan látszott a kérdés, hogy ki se kellett mondania. Papa így folytatta: – Először is: ha egyáltalán nem teremtek semmit,akkor ezek a kérdések fel sem merülnek. Vagy pedig dönthettem volna úgy, hogy tevékenyen beavatkozom a lányod körülményeibe. Az első lehetőséget soha még csak
nem is mérlegeltem, az utóbbi pedig nem számított választási lehetőségnek azoknak a céloknak az ismeretében, amelyeket most még valószínűleg nem vagy képes megérteni. A dolgok jelenlegi állása szerint kizárólag a szeretetemet, a jóságomat és a veled való kapcsolatomat kínálhatom fel válaszként. Nem szerepelt a terveimben Missy halála, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudom valami jónak az érdekében felhasználni.
Mack szomorúan rázta a fejét.
– Igazad van. Nem igazán jól fogom fel még a dolgokat. Azt hiszem néha egy pillanat erejéig látok egy halvány fénysugarat, de aztán újból feltámad bennem mindaz a sok vágyakozás és a veszteség érzete, amely azt sugalmazza, hogy amit látni véltem, az nem lehet igaz. De bízom benned... – És hirtelen, olyan volt ez, mint egy új gondolat: meglepő és csodálatos... – Papa, én tényleg bízom benned!
Papa derűtől ragyogó arccal nézett vissza rá: – Tudom, fiam, tudom!
Ezzel megfordult, és folytatta útját az ösvényen. Mack kicsit könnyebb és nyugodtabb szívvel követte. Hamarosan enyhe emelkedő következett, így a tempójuk is lassult egy kicsit. Papa időnként megállt, és megérintett egy-egy kőtömböt, vagy egy nagy fát a csapás mellett, minden ilyen alkalommal mutatva a kis piros jel ottlétét. De még mielőtt Mack feltehette volna a nyilvánvaló kérdést, Papa megfordult, és ment tovább az ösvényen.
Egy idő múlva a fák ritkulni kezdtek, és Mack időnként megpillantotta azokat az agyagpalás mezőket, ahol a földcsuszamlások még az ösvény megépítése előtt letarolták az erdő egyes részeit. Egyszer megálltak egy rövid pihenőre, ahol Mack kortyolt egyet a hideg vízből, amivel Papa a kulacsaikat megtöltötte.
Nem sokkal a pihenő után az ösvény hamarosan még meredekebbé vált, ami még tovább lassította a tempójukat. Mack úgy becsülte, hogy csaknem két óra telt el az indulás
óta, amikor végre maguk mögött hagyták a fákat. Látta maguk előtt az ösvény vonalát a hegyoldalon, de először át kellett haladniuk egy sziklákkal és kőtömbökkel borított hatalmas területen.
Papa újból megállt, letette a batyuját, hogy vizet vegyen elő.
– Már majdnem ott vagyunk, gyermekem – jelentette ki, és odanyújtotta Macknek a kulacsot.
– Tényleg?! – kérdezett vissza Mack, és újból az előttük elterülő sivár és elhagyatott sziklamezőt kémlelte.
– Igen! – hangzott Papa szűkszavú válasza, és Mack nem volt benne biztos, hogy tényleg meg akarja kérdezni, hogy pontosan hol is vannak ott már majdnem.
Papa kiválasztott egy kis sziklatömböt az ösvény mellett, rátette a hátizsákját, mellé az ásóját, és maga is leült. Kicsit zaklatottnak látszott.
– Szeretnék mutatni neked valamit,
ami nagyon fájdalmas lesz a számodra.
– Rendben – felelte Mack. Gyomra kezdett felkavarodni miközben letette csákányát,
ölébe lendítette Sarayu ajándékát, és ő is leült. A reggeli napsütés által felerősített aromák betöltötték érzékszerveit szépséggel, és némiképp meg is nyugtatták. – És mi lenne az?
– Ahhoz, hogy megláthasd, még valamitől meg akarlak szabadítani, ami beárnyékolja a szívedet.
Mack azonnal tudta, miről van szó, és – tekintetét Papáról elfordítva – olyan szúrós szemmel nézte a földet, hogy szinte lyukat fúrt a talajba.
Papa gyengéden és megnyugtatóan beszélt hozzá: – Fiam, nem az a célom, hogy megszégyenítselek. Az én eszközeim között nem szerepel a megalázás, sem a bűntuda keltése, sem a kárhoztatás. Ezek egy szemernyivel sem képesek hozzájárulni sem a
teljességhez, sem a megigazuláshoz, és ezért kellett ezeket Jézussal együtt a keresztre szegezni.
Kicsit várt, hagyta, hogy ez a gondolat áttörjön, és átjárja Macket mindenestől, hogy elmoshasson szégyenérzetéből amennyit csak lehet, majd folytatta: – Ma a gyógyulás
ösvényét járjuk, hogy lezárjuk (élet)utadnak ezt a részét: nem csupán a te érdekedben,hanem mások miatt is. Ma bedobunk egy hatalmas követ a tóba, és azok a hullámok olyan helyekre is elhatnak, amelyekre nem is számítanál. Akkor már tudod is, hogy mit akarok,
ugye?
– Attól tartok, tudom – motyogta Mack. Érezte, hogy érzelmek kezdenek kiszivárogni
szívének egyik lezárt szobájából.
– Fiam, ki kell mondanod, nevén kell nevezned!
Mack most már nem tudott tovább uralkodni magán, forró könnyek patakzottak a
szeméből, és zokogva kezdte vallomását.
– Papa! – kiáltotta. – Hogy bocsáthatnék meg valaha is annak a rohadéknak, aki meggyilkolta az én Missymet?! Ha most itt lenne, nem is tudom, mit tennék vele! Tudom, hogy nem helyes, de azt akarom, hogy úgy szenvedjen, mint amilyen szenvedést ő okozott nekem... ha már igazságszolgáltatásban nem részesülhetek, a bosszúról akkor sem akarok lemondani.
Papa egyszerűen csak engedte, hogy az áradat kitörjön Mackből, aztán megvárta, míg a hullámok elültek.
– Mack, az, hogy te megbocsátasz ennek az embernek, a részedről azt jelenti, hogy átengeded őt nekem, és lehetővé teszed, hogy megváltsam őt.
– Megváltani?! Őt?! – Mack újból a harag és a fájdalom tüzét érezte. – Nem akarom, hogy megváltsd őt! Azt akarom, hogy okozz neki fájdalmat, hogy büntesd meg, juttasd pokolra... – Hangja elakadt.
Papa türelmesen várta, hogy az érzelmek lecsillapodjanak.
– Elakadtam, Papa. Nem felejthetem el csak úgy, amit tett, nem igaz?! – esdekelt Mack.
– A megbocsátás nem felejtést jelent, Mack. Azt jelenti, hogy elengedjük a másik ember torkát.
– De én azt hittem, hogy te elfelejted a bűneinket.
– Mack, én Isten vagyok. Nem felejtek el semmit. Mindent tudok. Tehát a felejtés számomra azt jelenti, hogy úgy döntök, korlátozom magam. Fiam! – halkult el Papa hangja, Mack pedig feltekintett rá, egyenesen bele mély, barna szemébe. – Jézus miatt ma
nincs törvény, ami azt követelné meg, hogy az emlékezetembe idézzem a bűneidet. Ezek elmúltak, és nem zavarják többé a kapcsolatunkat.
– De ez az ember...
– De ő is az én fiam. Meg akarom váltani.
– És hogy gondoltad? Én csak megbocsátok neki, és akkor már minden oké, aztán meg haverok leszünk?! – kérdezte Mack halkan, de szarkasztikusan.
– Nincs kapcsolatod ezzel az emberrel, legalábbis most még nincs. A megbocsátás nem hoz létre kapcsolatokat. Jézusban minden embernek megbocsátottam az ellenem elkövetett bűneiért, de csak kevesen döntenek a velem való kapcsolat mellett. Mackenzie, hát nem érted, hogy a megbocsátás egy hihetetlenül hatalmas erő és óriási hatalom?! Egy olyan
erő, amelyben velünk együtt részed van, egy olyan hatalom, amelyet Jézus mindenkinek
megad, akiben benne lakozik, hogy a megbékélés növekedhessen. Amikor Jézus
megbocsátott azoknak, akik a keresztre szegezték, többé már nem voltak adósai neki, sem nekem. A velük való kapcsolatomban soha nem hozom fel, amit tettek, nem szégyenítem meg, és nem hozom zavarba őket.
– Nem hiszem, hogy én képes vagyok ezt megtenni – válaszolta erőtlenül Mack.
– Én pedig azt akarom, hogy tedd meg. A megbocsátás mindenekelőtt a te, a megbocsátó fél érdekeit szolgálja – válaszolta Papa. – Ha megbocsátasz, megszabadulsz valamitől, ami elevenen felemészt téged: ami pusztítja az örömödet és a teljes és őszinte szeretetre való képességedet. Gondolod, hogy ezt az embert érdekli az, hogy neked milyen
fájdalmakat és gyötrelmeket kellett átélned? Ha igen, legfeljebb azért, hogy annak
tudatával hizlalja magát. Nem akarsz ennek véget vetni? Mert ha ezt megteszed, ezzel őt is megszabadítod attól a tehertől, amelyet cipel; akár tudja, akár nem, akár elismeri, akár
nem. Amikor úgy döntesz, hogy megbocsátasz valakinek, azt az embert jól szereted.
– De én nem szeretem őt!
– Nem, most még tényleg nem. De én szeretem, Mack! Nem azért, amivé vált, hanem amiatt a megtört gyermek miatt, akit a fájdalmai így eltorzítottak. Segíteni akarok neked,hogy magadra öltsd azt a természetet, amely több erőt és nagyobb hatalmat talál a szeretetben és a megbocsátásban, mint a gyűlöletben.
– Ez tehát azt jelenti – mondta Mack, és egy kicsit haragudott a beszélgetés iránya miatt–,hogyha megbocsátok ennek az embernek, akkor utána akár azt is megengedhetem neki,hogy játsszon Kate-tel, vagy az első lány unokámmal?
– Mackenzie! – Papa hangja erős és határozott volt. – Már megmondtam neked, hogy a megbocsátás nem hoz létre kapcsolatot. Ha az emberek nem szólnak igazat afelől, amit tettek, és ha nem változtatják meg a gondolkodásukat és a viselkedésüket, akkor a bizalomra épülő kapcsolat lehetősége kizárt. Amikor megbocsátasz valakinek, ezzel
felszabadítod őt az ítélet alól, de valódi változás nélkül valódi kapcsolatok nem létesíthetők.
– A megbocsátás tehát nem követeli meg tőlem, hogy úgy tegyek, mintha az, amit ez a fickó tett, meg se történt volna?
– Hogy is lennél rá képes?! Tegnap este megbocsátottál apádnak. De elfelejted-e valaha is azt, amit veled tett?
– Nem gondolnám.
– De ma már a történtek ellenére is képes vagy őt szeretni. Ezt az ő változása teszi lehetővé. A megbocsátás semmiképpen sem követeli meg tőled azt, hogy meg is bízz abban, akinek megbocsátasz. De ha végül megbánja a bűnét és megtér, akkor egy csodát
fedezel fel a szívedben, amely lehetővé teszi, hogy kinyújtsd a kezed, és elkezdd felépíteni közöttetek a megbékélés hídját. És néha még az is megtörténhet – bár ez most valószínűleg elképzelhetetlennek tűnik a számodra –, hogy ez az út a teljesen helyreállított bizalom csodájához is elvezet.
Mack lecsúszott a földre, és nekivetette a hátát a sziklának, amelyen addig ült. A talajt tanulmányozta a lábai között. – Papa, azt hiszem, értem, amit mondasz. De az az érzésem,hogy ha megbocsátok ennek a fickónak, akkor megússza. Hogyan menthetném fel tettének következményei alól? Szerintem nem lenne tisztességes Missyvel szemben, ha nem maradnék haragban vele. Nem így van?
– Mackenzie, a megbocsátás nem ad felmentést semmire. Hidd el nekem, hogy amitől ez az ember a legtávolabb van, az a szabadság. És neked nem kötelességed, hogy igazságot szolgáltass ebben az ügyben. Ezt csak bízd rám! Ami meg Missyt illeti, ő már megbocsátott a gyilkosának.
– Csakugyan? – kérdezte Mack, fel se nézve. – Hogy volt erre képes?!
– Úgy, hogy benne élek. Ez az egyetlen módja az igazi megbocsátásnak.
Mack érezte, hogy Papa leül mellé a földre, de továbbra sem nézett fel. Amikor Papa átölelte őt, zokogni kezdett: – Engedd ki az egészet! – hallotta Papa suttogását, és végre
képes volt ezt megtenni. Becsukta szemét miközben könnyei patakzottak. Missy, és a vele kapcsolatos emlékek újra elárasztották az elméjét: a kifestőkönyv és a színes kréták képe, a szakadt és véres ruhák. Sírt, míg ki nem sírt magából minden sötétséget, vágyakozást és
veszteségérzetet; sírt mindaddig, míg már nem volt semmi kisírni való.
Lehunyt szemmel, előre-hátra ringatózva esedezett: – Segíts, Papa! Segíts! Mit tegyek?
Hogy tudok megbocsátani neki?
– Mondd el neki!
Mack felnézett, félig-meddig arra számítva, hogy ott áll előtte egy ismeretlen férfi. De nem volt ott senki.
– Hogyan, Papa?!
– Csak mondd ki hangosan! Hatalmas erő van abban, amit az én gyermekeim
kijelentenek.
Mack suttogva kezdte, először csak bátortalanul és akadozva, de aztán egyre nagyobb meggyőződéssel: – Megbocsátok neked! Megbocsátok neked! Megbocsátok neked!
Papa szorosan magához ölelve tartotta.
– Mackenzie, olyan hatalmas örömet jelentesz nekem! Amikor Mack végre összeszedte magát, Papa átnyújtott neki egy nedves kendőt, hogy megtörölhesse az arcát. Utána felállt, először ugyan kissé bizonytalanul.
– Hűha! – szólalt meg rekedten, és keresgélte a szavakat, amelyekkel leírhatná azt az érzelmi utazást, amin épp az imént vergődött át. Elevennek érezte magát. Visszaadta Papának a zsebkendőt, és megkérdezte: – Tehát teljesen rendben van, hogy még mindig haragszom?
Papa nem késlekedett a válasszal: – Úgy, ahogy mondod! Amit ez az ember tett, az szörnyű! Rettenetes fájdalmat okozott sokaknak. Rosszat tett, és a harag a megfelelő reakció arra, ami ennyire gonosz. De ne engedd, hogy a harag, a fájdalom és a veszteségérzet megakadályozzon téged a megbocsátásban és abban, hogy levedd a kezed annak az embernek a nyakáról.
Papa felemelte és a hátára dobta zsákját. – Fiam, megeshet, hogy az első napon, meg a másodikon százszor is ki kell nyilvánítanod a megbocsátásodat, de harmadik nap már kevesebbszer, és így tovább minden nap, míg végül egy szép napon ráeszmélsz, hogy teljesen megbocsátottál. Aztán eljön majd az a nap is, amikor annak az embernek a
boldogulásáért is imádkozol, és átengeded őt nekem, hogy a szeretetem a romlottság utolsó maradványait is kiégesse az életéből. Bármennyire felfoghatatlannak hangzik is ez most a számodra,megtörténhet, hogy egy nap majd teljesen másösszefüggésben ismered meg ezt az embert.
Mack felnyögött. De akármennyire is felkavarták a gyomrát Papa szavai szívében tudta, hogy ez az igazság. Együtt felálltak, és Mack az ösvény irányába fordult, hogy visszatérjen az úton, amin jöttek.
(Részlet a Viskó című regényből)
